KaranTéma - Fecskendővel a szőlővész ellen

2020-04-07

Óbuda gazdaság- és társadalomtörténetében évszázadokon át meghatározó szerepet játszott a monokultúrás szőlőtermesztés. A terület római kori meghódításától kezdve (1. század) egészen a 19. század végéig jelen volt a település életében a szőlő és a termesztéséhez kapcsolódó tevékenységek összesége. A szőlőültetvényesektől a napszámosokig, a fuvarosoktól a vendéglősökig, a szíjgyártóktól a kádárokig a helyi lakosság releváns hányada ettől a gyümölcstől függött, komplex módon kötődött hozzá. Az évszázadok alatt nyilvánvalóan időről időre előfordultak különböző növény-, illetve szőlőbetegségek, de ezek szakszerű kezelése után a termesztés zavartalanul folytatódott. Azonban a 19. század végén egy olyan, nemcsak hazánkban, hanem a kontinensen addig ismeretlen szőlőbetegség jelent meg, amelynek katasztrofális hatása volt.

Az új növénybetegséget, a filoxérát (Philloxera vitifolii) a gyökértetű terjeszti és először az USA-ban fedezték fel 1854-ben. A kórokozó a szőlőgyökérébe tesz először kárt, ott gubózik be és ezzel lényegében megfojtja a növényt. Amerikában nem okozott különösebb károkat, az ott termesztett szőlőfajták ugyanis ellenállóbbak voltak ezzel a betegséggel szemben, mint más területeken. A filoxéra nagyon hamar, már az 1850-es évek végén megjelent Európában és a kezdeti – elszigetelt – betegséggócok éveken belül elterjedtek az egész kontinensen. A magyar borvidékeket és szőlőültetvényeket egyszerre kétirányból – a déli és a nyugati határ felől – támadta meg a gyökértetű az 1870-es évek első felétől. Fontos tudni, hogy a hazai borászokat nem érte váratlanul a betegség megjelenése, hiszen hozzájuk is eljutottak a hírek Nyugat-Európából, próbáltak bizonyos megelőző intézkedéseket tenni (pl. megtiltották a francia és osztrák területekről a szőlőtőkék behozatalát). Mindezek kevésnek bizonyultak és a filoxéra kíméletlenül terjedt és pusztította a szőlőföldeket.

Óbudán 1882-ben jelent meg a filoxéra és az I. világháború végére gyakorlatilag kiirtotta a település egykor virágzó és bőségesen termő szőlőföldjeit. Ennek természeten nagyon komoly gazdasági és társadalmi hatásai voltak az itt élőkre, hiszen tömegesen veszítették el megélhetésüket és munkájukat. Az állam jelentős segítséget nyújtott a károsultaknak és maguk a borászok is példamutató összefogással igyekeztek megszervezni a védekezést és új lehetőségeket keresni. Mivel kezdetben nem tudták, hogy melyik növény (tőke) beteg - a kártevő ugyanis a gyökérben tanyázott és a földfeletti rész még egészségesnek látszott, viszont fertőzött -, csak későn vették észre a bajt, mikorra már egész ültetvények fertőzötté váltak. A védekezés egyik alapmódszere a ritkítás volt – Óbudán hagyományosan a szőlőtőkék 80 cm-re, a sorok 95 cm-re voltak egymástól – és ezzel próbálták a filoxéra gyors terjedését megakadályozni. Hamar rájöttek, hogy ez az eljárás kevés, ezért más technikát kezdtek alkalmazni.

Az ún. szénkénegezéssel történő filoxéra elleni védekezés egy Thénard nevű francia borászhoz köti a szakirodalom, amelyet az 1860-as években fejlesztett ki. A folyamat során szén-diszulfidot juttatnak a szőlőtőke gyökeréhez, egy erre kifejlesztett szerkezettel, amely leginkább egy hatalmas orvosi fecskendőre hasonlít. Nagy odafigyelést igényel a művelet, mert a szén-diszulfid (szénkéneg) különösen veszélyes illékony, mérgező, gyúlékony, jellegzetesen záptojásszagú anyag, vegyszer. A módszer hazánkban és Óbudán is gyorsan elterjedt, a szénkéneget az államtól kapták a szőlősgazdák és tárolásuk, kiadásuk is központilag szervezet volt. Sajnos sok helyen – így Óbudán is – ismertek voltak a visszaélések a védekezőszerrel. Az eszközöket és a vegyszert a csőszházakban tárolták. A művelet során a szőlőtőke körüli kb. 15-20 cm sugarú körben, négy helyen kellett nagyjából 25 g szénkéneget a talajba fecskendezni, évente általában egyszer. Az eszközből egy nyomásra 6-8 g védőszert lehetett kinyomni. Akkor még nem tudták, hogy a kártevő filoxéra leginkább a kötött talajt szereti, ezért az óbudai hegyvidék agyagos talaja kimondottan kedvezett elszaporodásának.

Mindezek a módszerek és a hatalmas erőfeszítés kevésnek bizonyult a védekezéshez, a filoxéra pusztítása nemcsak Óbudán vetett véget az évszázados szőlőtermesztésnek, hanem alapjaiban rajzolta át Magyarország történeti borvidékeinek térképét. A magyar állam segítségével, a 20. század elejétől gyümölcsösöket próbáltak a szőlők helyére ültetni, de ez – ideértve Óbudát is – kevés helyen járt sikerrel. Mivel a filoxéra a laza, homokos talajt nem szereti, ezért olyan amerikai, ún. direkttermő szőlőfajtákat hoztak be az országban, amelyek minősége kezdetben ugyan messze elmaradt a megszokott fajtájéktól, de idővel a különböző nemesítéséknek köszönhetően közkedveltté váltak. A sors fintora, hogy Óbuda akkor vált a kiskocsmák világává, amikor már nem termesztettek szőlőt a domboldalakon, a település lassan ipari külvárossá alakult.

 

Horváth Péter történész-muzeológus

Óbudai Múzeum

 

Fotó:

Szénkénegező, 19. század vége

Óbudai Múzeum, Sárospataki Györgyi